Szerkesztette: Dömötör Norbert lelkipásztor és Orosz Károly pótpresbiter

Szerző: Dömötör Norbert lp.

„Jézus ezt is mondta: Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan.” Mk 4,26–27

Lassan elérkezünk a tanév végéhez, a nyár küszöbéhez. Mindannyian érezzük a fáradtságot: a diákok a dolgozatok és vizsgák, a szülők a mindennapi logisztika, a pedagógusok és hittanoktatók a zárás, a gyülekezet egésze pedig a sűrű hétköznapok után. Ilyenkor, a pihenés előtt, gyakran fészkelődik bennünk a kérdés: Vajon elég volt, amit tettünk? Beérik-e a gyermekeinkbe, a közösségünkbe vetett sok-sok munka és szeretet?

Jézus egy meglepő, felszabadító példázattal ajándékoz meg minket. A földműves elveti a magot, azután teszi a dolgát: „alszik és felkel”. Nem áll görcsösen a szántóföld felett, nem próbálja a friss hajtásokat felfelé húzni, hogy gyorsabban nőjenek. Megpihen, mert tudja: a növekedés titka nem az ő folyamatos erőlködésében, hanem a Teremtő láthatatlan munkájában van.

Keresztyén hitünk egyik legszebb üzenete: a kegyelem éjjel és nappal, tőlünk függetlenül is munkálkodik.

Kedves Testvéreim! Az elmúlt hónapokban sok jó magot vettetünk el a családjainkban és a gyülekezetünkben – szavakkal, tettekkel, imádságokkal, jelenléttel. Most eljön a szent elengedés ideje. A nyár nem a lelki tétlenség, hanem a mély bizalom időszaka.

Amikor megpihenünk, amikor szabadságra megyünk, Isten szeretete nem megy szabadságra. Ő akkor is munkálkodik a szívekben, amikor mi nem látjuk, és nem tudjuk, hogyan. Bízzuk rá a növekedést, és merjünk hálával megpihenni az Ő tenyerén!

Legyen Istentől megáldott, pihenésben és feltöltekezésben gazdag nyarunk!

Szerző: Orosz Károly pótpresbiter

Az Ószövetség szerint Jób Úz földjén élt, feddhetetlen, becsületes, és istenfélő ember volt, aki kerülte a rosszat. Hét fián és 3 leányán kívül sok szolgája volt. Gazdaságához hétezer juh, háromezer teve, ötszáz ökör és ötszáz szamár tartozott. Így tehát a gazdaságot vezető Jób „tekintélyesebb volt minden keleti embernél. Fiai lakomát szoktak tartani odahaza, mindegyik a maga napján. Ilyenkor üzentek három nőtestvérüknek, és őket is meghívták, hogy velük együtt egyenek és igyanak. Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal.” (Jób 1,1-5)

Fontosnak tartom ezt az ószövetségi Igét, mert Jób hite példaértékű és követésre méltó a mai, gyermekéért, unokáiért felelősséget érző újszövetségi ember számára is. Ráadásul nekünk már nem kell égőáldozatot bemutatnunk, hiszen Krisztus valamennyiünkért és utódainkért is kifizette bűneink számláját ama golgotai kereszten. Jób módos családjának tagjai élték a saját életüket, és néha lakomára össze szoktak jönni. Úgy tűnik, mintha a mai családokról szólna ez az Ige, mert az Úr megengedi számunkra, hogy mi is így éljünk. Még ha kevés is manapság a Jóbéhoz hasonló nagy család, az anyagi és családi feltételek azonban az Úr kegyelméből többnyire adottak számunkra is a közös összejövetelekre. Mégis kevesen és ritkán élünk az igei találkozás, és legfőképpen az áldozathozatal lehetőségével. Jób szerepe megindítóan fontos lehet a mai szülők, Édesanyák és Édesapák számára, hiszen az istenfélő apa minden találkozás után értük küldött és újra összehívta őket, mert úgymond „hátha káromolták az Istent az ő szívükben”. S az összejövetelkor Jób megáldotta őket és kora reggel annyi égőáldozatot mutatott be Istennek, ahány családtagja volt. Ez az, ami a mai családok, még a hitben járó és Istent kereső családok számára is nagyon fontos példa lehet mindenütt, a mi gyülekezetünkben is. Nekünk is vannak gyermekeink, sokaknak unokáik. Át kellene gondolnunk az ő nevelésüket, még ha egyre idősebbek is vagyunk, és úgymond futunk az események után. A jóbi család-szeretet, istenfélés és felelősség, ahogyan a családról, a fiak és lányok feltételezett bűneiről, s az azokért való szülői áldozatról gondolkodik a családfő, példa lehetne valamennyi szülőnek, Édesapáknak és Édesanyáknak is.

Mint újszövetségi embert engem azért foglalkoztat jobban ez a dolog, mert ahogy megy az idő felettem, s érzem a szerető és gondoskodó Isten kegyelmét, jóllehet még unokával nem áldott meg a Teremtő, mégis rábízom ennek ügyét is. Jób könyvének idézett része még inkább arra kényszerít, hogy erőt és példát merítsek belőle a gyermekeimért való imádságban, és ne restüljek meg értük hálaáldozatot hozni, s mindazt megtenni, amit még értük, embertársaimért, a gyülekezetért, lakóhelyemért, szülőföldemért, hazámért tehetek. Hiszem azonban, amint engem, úgy más Édesanyát és Édesapát is megállíthat az Isten, hogy az Ő Fia, a Krisztus által értünk és gyermekeinkért, hozott áldozatának fontosságát tudatosítsuk jobban és eredményesebben gyülekezeteink tagjaiban, az utánunk következő nemzedékekben, s adjunk hálát minden nap, alkalmas és alkalmatlan időben a Krisztus megváltó, megszentelő és kegyelmező szeretetéért.

(Vetés és Aratás c. folyóirat 2025/3. sz. 8-9. oldalán közölt írás alapján közreadja Orosz K.)

Isten dicsőségét legjobban a tanítványok láthatták, meg mást is. Ez juthat az eszünkbe, ha a János evangéliumát mélyebben olvassuk és hittel szemléljük: „Láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Ján 1:14) Isten dicsőségét a tanítványok minden más embernél élesebben látták, de a sátáni visszatükröződést is. Ajándékul vehették az eltekintést mindettől, és a keresztülnézést mindenen. Ugyanis ahol a kegyelemmel és igazsággal teljes dicsőség megjelenik, ott az ellentétes hatalmak szinte felágaskodnak. János, Jézus testvérbátyja tanította a gyülekezeteket arra a boldog keresztülnézésre is, amely szilárdan az egyszülött Fiú alakjára irányította a hívek tekintetét, Aki Isten dicsőségét kinyilatkoztatta. Éppen ezért olvashatjuk és mondhatjuk örömmel a híres német evangélikus teológus, a Herrnhuti Testvérgyülekezet alapítójának, majd püspökének, Nikolaus Ludwig Zinzendorfnak az imádságát:

„Vaksi szemet adj énnekem arra, ami értéktelen. S látó szemem nyíljék tágra minden örök igazságra.”

Ugyanis minél komolyabban és tudatosabban magunkévá tesszük az imádságbéli kérést, annál inkább fogjuk tapasztalni, hogy belső látásunk hogyan tisztul, erősödik és élesedik Isten valósága felé, amely a testté lett igével lépett ebbe a világba, és azóta végigvonul az emberiség történelmén a Fiú Isten ajándékaként, mint Isten kegyelemmel és igazsággal teljes dicsősége!