Ahogy telnek a napok, egyre közelebb érünk ahhoz a pillanathoz, amikor elköszönünk egymástól (aug. 23.). Bár már hetek óta tudjuk mindnyájan, hogy Isten elhívása egy új szolgálati helyre vezet bennünket, a búcsúzás szele mégis megérinti a szívünket. A változás, a jól ismert közösség elhagyása óhatatlanul felkavarja bennünk és mindnyájunkban a bizonytalanság vagy a hiány érzését. Mégis, a bizonytalanság közepette Isten az Ő igéjével szeretne megállítani és megvigasztalni bennünket:

Amikor Jeremiás által ez az ige elhangzott, Isten népe szintén egy nagy változásban, a babiloni fogság terhe alatt élt. A jövőjük bizonytalannak tűnt, a megszokott kapaszkodók elvesztek. Isten azonban nem hagyta magukra őket a bizonytalanságban, és nem hagyja magára a mi gyülekezetünket sem.

Isten gondviselése nem csupán elméleti igazság, hanem a mi mindennapi pajzsunk és szilárd kősziklánk. A lelkipásztorok, a szolgálattevők jönnek és mennek az Úr szőlőjében, de az igazi Pásztor, Jézus Krisztus ugyanaz marad tegnap, ma és mindörökké. Az Ő gondviselő szeretete, hála Istennek, nem emberi jelenléthez kötődik, hanem az Ő örök hűségéhez.

Amikor a hátralévő néhány hétre gondolunk, ne a búcsúzás árnyéka borítsa be a napjainkat, hanem a háláadás! Hálásak vagyunk a közösen megélt évekért, alkalmakért, az imádságokért, a közös növekedésért. Istennek jó terve van ezzel a gyülekezettel: a most következő időszak nem a megtorpanás vagy a romlás ideje, hanem az Ő jövőt és reménységet adó kegyelmének új fejezete.

Hordozzuk egymást imádságban a hátralévő hetekben is, és tekintsünk bízó hittel a jövőbe, tudva, hogy Atyánk keze tartja a mi életünket és a gyülekezet sorsát egyaránt!

Szeretettel: Dömötör Norbert lelkipásztor

Mosolytábor

Augusztus 10-től 14-ig, hétfőtől péntekig, minden nap fél 8-tól 13 óráig kerül megtartásra idei napközis gyermektáborunk gyülekezeti házunkban. A testvérek imádságát kérjük most elsősorban, hogy az élő Krisztus lehessen közöttünk majd jelenlétével. Ha valaki ezen túl szívesen támogatja adományával is a tábort, akkor ezt a szokott módokon megteheti. Ha valaki szívesen vásárol a gyerekeknek rágcsálnivalót, gyümölcsöt, vagy üdítőt, azt is köszönettel fogadjuk, és kérjük, a vásárlásról szóló nyugtát mindenképpen hozza el magával, és a táborozás hetében a gyülekezeti ház konyháján adja majd le adományával együtt. Köszönjük!

Déli harangszó

„1928. április 1., 12 órakor megkondult az első „déli harangszó” a rádióban. Kevesen tudják, kinek volt az ötlete ez a szívet melengető, kedves mozzanat, amely nélkül a rádiót el sem tudnánk képzelni.

Monoron, a Kossuth Lajos-utcában, dr. Borzsák József tanár agyában fogamzott meg a gondolat. Gyermekkorában a vasútállomás szomszédságában lakott és az állomás jelzőharangja után igazította az egész család az órát. Ez a jelzőharang délben is megszólalt s édesapja gyakran kérdezte a gyerekektől: „szignált már?” Amikor a rádió délben bemondta a pontos időt, eszébe jutott, mennyivel szebb volna, ha délben előbb a harang szólalna meg a rádióban. A gondolat nem hagyta nyugodni, végre leült és levelet írt régi barátjának, nyolc éven át a Lónyay-utcai ref. Gimnáziumban volt iskolatársának, Szőts Ernőnek, ismertetve tervét és választ kérve. Pár héttel később, 1928. március 23-án hozta meg Monorra a posta Szőts válaszát: Kedves Jóska!

Február 5-én kelt szíves soraidra értesítelek, hogy az abban foglalt javaslatodat megfontolás tárgyává tettük és ennek következtében április 1-től kezdődőleg a déli műsort a következőképpen fogjuk adni: 11 óra 45 perckor pontos időjelzés, hírek, közgazdaság. 12 órakor: Déli harangszó az egyetem-téri templomból, utána zene. Az egyetem-téri templom harangozását vettük azért, mert technikailag könnyebben lebonyolítható, tudniillik oda már vannak vonalaink. Amidőn jó és egészséges javaslatodért hálás köszönetet mondok és ilyeneket a jövőben is szívesen veszek, fogadd őszinte nagyrabecsülésemet …”

(Idézet a Magyar Rádió 1935-ben megjelent „A 10 éves Magyar Rádió, 1925 – 1935” című jubileumi kiadványából. Közreadja Orosz Károly pótpresbiter.)

Az Isten gyülekezete a vecsési is

A Korinthusiakhoz írott második páli levél 1:1-ben ezt olvashatjuk: „Isten gyülekezetének, amely a Korinthusban van…” Kinek és kiknek szól ez a levél? Az apostol azt írja, hogy Isten gyülekezetének. Ez is nagyon beszédes gondolat, hiszen Pál apostol maga alapította a korinthusi gyülekezetet, az ő munkássága nyomán, a második missziói útja során ment el Korinthusba, ebbe a hatalmas kikötővárosba. Prédikált ott az embereknek, és létrejött egy keresztyén közösség. Mégsem azt mondja, hogy ez az én gyülekezetem, miattam jött létre, hanem nagyon jól tudja, hogy ez a gyülekezet nem az övé, és a gyülekezet létrejötte sem az ő érdeme.

Azt írja az első korinthusi levél 3. részben, hogy:

Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. (1Kor 3:6-7)

Micsoda alázatot látunk ezekben a sorokban! Tényleg nincs Pálban emberi dicsekvés, nincs benne nagyra tartás, hanem egyszerűen azt mondja, hogy ez az Isten gyülekezete, mert ugyan emberek munkálkodtak benne és érte, de Isten nélkül semmi sem történhetett.

A fülemben csengenek egy erdélyi lelkipásztor testvérem szavai, aki azt mondta, neki nagyon bántja a fülét, amikor azt mondja valamelyik lelkésztársa az általa pásztorolt gyülekezetről, hogy ’az én gyülekezetem’. Mert nem a mi gyülekezetünk egyik sem, még amelyben szolgálunk, az sem, hanem az is az Isten gyülekezete. Mennyire igaza van. Én sem mondhatom a vecsési református gyülekezetre, hogy ez az én gyülekezetem, amelynek megírtam a történetét is, mert volt itt előttem, előttünk is, és lesz majd utánunk is gyülekezet. Mert ez is az Isten gyülekezete. Reméljük, hogy hamarosan egyre többen vállalják fel a gyülekezet előtt személyes bizonyságtételüket, hiszen a mások hitéből is épülhetünk.

Szerző: Orosz Károly pótpresbiter

Szerkesztette: Dömötör Norbert lelkipásztor és Orosz Károly pótpresbiter