Ahogy telnek a napok, egyre közelebb érünk ahhoz a pillanathoz, amikor elköszönünk egymástól (aug. 23.). Bár már hetek óta tudjuk mindnyájan, hogy Isten elhívása egy új szolgálati helyre vezet bennünket, a búcsúzás szele mégis megérinti a szívünket. A változás, a jól ismert közösség elhagyása óhatatlanul felkavarja bennünk és mindnyájunkban a bizonytalanság vagy a hiány érzését. Mégis, a bizonytalanság közepette Isten az Ő igéjével szeretne megállítani és megvigasztalni bennünket:

Amikor Jeremiás által ez az ige elhangzott, Isten népe szintén egy nagy változásban, a babiloni fogság terhe alatt élt. A jövőjük bizonytalannak tűnt, a megszokott kapaszkodók elvesztek. Isten azonban nem hagyta magukra őket a bizonytalanságban, és nem hagyja magára a mi gyülekezetünket sem.

Isten gondviselése nem csupán elméleti igazság, hanem a mi mindennapi pajzsunk és szilárd kősziklánk. A lelkipásztorok, a szolgálattevők jönnek és mennek az Úr szőlőjében, de az igazi Pásztor, Jézus Krisztus ugyanaz marad tegnap, ma és mindörökké. Az Ő gondviselő szeretete, hála Istennek, nem emberi jelenléthez kötődik, hanem az Ő örök hűségéhez.

Amikor a hátralévő néhány hétre gondolunk, ne a búcsúzás árnyéka borítsa be a napjainkat, hanem a háláadás! Hálásak vagyunk a közösen megélt évekért, alkalmakért, az imádságokért, a közös növekedésért. Istennek jó terve van ezzel a gyülekezettel: a most következő időszak nem a megtorpanás vagy a romlás ideje, hanem az Ő jövőt és reménységet adó kegyelmének új fejezete.

Hordozzuk egymást imádságban a hátralévő hetekben is, és tekintsünk bízó hittel a jövőbe, tudva, hogy Atyánk keze tartja a mi életünket és a gyülekezet sorsát egyaránt!

Szeretettel: Dömötör Norbert lelkipásztor

Mosolytábor

Augusztus 10-től 14-ig, hétfőtől péntekig, minden nap fél 8-tól 13 óráig kerül megtartásra idei napközis gyermektáborunk gyülekezeti házunkban. A testvérek imádságát kérjük most elsősorban, hogy az élő Krisztus lehessen közöttünk majd jelenlétével. Ha valaki ezen túl szívesen támogatja adományával is a tábort, akkor ezt a szokott módokon megteheti. Ha valaki szívesen vásárol a gyerekeknek rágcsálnivalót, gyümölcsöt, vagy üdítőt, azt is köszönettel fogadjuk, és kérjük, a vásárlásról szóló nyugtát mindenképpen hozza el magával, és a táborozás hetében a gyülekezeti ház konyháján adja majd le adományával együtt. Köszönjük!

Déli harangszó

„1928. április 1., 12 órakor megkondult az első „déli harangszó” a rádióban. Kevesen tudják, kinek volt az ötlete ez a szívet melengető, kedves mozzanat, amely nélkül a rádiót el sem tudnánk képzelni.

Monoron, a Kossuth Lajos-utcában, dr. Borzsák József tanár agyában fogamzott meg a gondolat. Gyermekkorában a vasútállomás szomszédságában lakott és az állomás jelzőharangja után igazította az egész család az órát. Ez a jelzőharang délben is megszólalt s édesapja gyakran kérdezte a gyerekektől: „szignált már?” Amikor a rádió délben bemondta a pontos időt, eszébe jutott, mennyivel szebb volna, ha délben előbb a harang szólalna meg a rádióban. A gondolat nem hagyta nyugodni, végre leült és levelet írt régi barátjának, nyolc éven át a Lónyay-utcai ref. Gimnáziumban volt iskolatársának, Szőts Ernőnek, ismertetve tervét és választ kérve. Pár héttel később, 1928. március 23-án hozta meg Monorra a posta Szőts válaszát: Kedves Jóska!

Február 5-én kelt szíves soraidra értesítelek, hogy az abban foglalt javaslatodat megfontolás tárgyává tettük és ennek következtében április 1-től kezdődőleg a déli műsort a következőképpen fogjuk adni: 11 óra 45 perckor pontos időjelzés, hírek, közgazdaság. 12 órakor: Déli harangszó az egyetem-téri templomból, utána zene. Az egyetem-téri templom harangozását vettük azért, mert technikailag könnyebben lebonyolítható, tudniillik oda már vannak vonalaink. Amidőn jó és egészséges javaslatodért hálás köszönetet mondok és ilyeneket a jövőben is szívesen veszek, fogadd őszinte nagyrabecsülésemet …”

(Idézet a Magyar Rádió 1935-ben megjelent „A 10 éves Magyar Rádió, 1925 – 1935” című jubileumi kiadványából. Közreadja Orosz Károly pótpresbiter.)

Az Isten gyülekezete a vecsési is

A Korinthusiakhoz írott második páli levél 1:1-ben ezt olvashatjuk: „Isten gyülekezetének, amely a Korinthusban van…” Kinek és kiknek szól ez a levél? Az apostol azt írja, hogy Isten gyülekezetének. Ez is nagyon beszédes gondolat, hiszen Pál apostol maga alapította a korinthusi gyülekezetet, az ő munkássága nyomán, a második missziói útja során ment el Korinthusba, ebbe a hatalmas kikötővárosba. Prédikált ott az embereknek, és létrejött egy keresztyén közösség. Mégsem azt mondja, hogy ez az én gyülekezetem, miattam jött létre, hanem nagyon jól tudja, hogy ez a gyülekezet nem az övé, és a gyülekezet létrejötte sem az ő érdeme.

Azt írja az első korinthusi levél 3. részben, hogy:

Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. (1Kor 3:6-7)

Micsoda alázatot látunk ezekben a sorokban! Tényleg nincs Pálban emberi dicsekvés, nincs benne nagyra tartás, hanem egyszerűen azt mondja, hogy ez az Isten gyülekezete, mert ugyan emberek munkálkodtak benne és érte, de Isten nélkül semmi sem történhetett.

A fülemben csengenek egy erdélyi lelkipásztor testvérem szavai, aki azt mondta, neki nagyon bántja a fülét, amikor azt mondja valamelyik lelkésztársa az általa pásztorolt gyülekezetről, hogy ’az én gyülekezetem’. Mert nem a mi gyülekezetünk egyik sem, még amelyben szolgálunk, az sem, hanem az is az Isten gyülekezete. Mennyire igaza van. Én sem mondhatom a vecsési református gyülekezetre, hogy ez az én gyülekezetem, amelynek megírtam a történetét is, mert volt itt előttem, előttünk is, és lesz majd utánunk is gyülekezet. Mert ez is az Isten gyülekezete. Reméljük, hogy hamarosan egyre többen vállalják fel a gyülekezet előtt személyes bizonyságtételüket, hiszen a mások hitéből is épülhetünk.

Szerző: Orosz Károly pótpresbiter

Szerkesztette: Dömötör Norbert lelkipásztor és Orosz Károly pótpresbiter

Szerző: Dömötör Norbert lp.

„Boldog mindenki, aki az Urat féli, és az ő útjain jár. Kezed munkája után élsz, boldog vagy, és jól megy sorod.” Zsolt 128,1–2.

A július a legtöbbünk számára a lassítás, a szabadságok és a megérdemelt pihenés időszaka. Ilyenkor kiürülnek kicsit a padsorok, elcsendesedik a templom környéke is, és sokan útra kelnek, hogy maguk mögött hagyják a hétköznapok mókuskerekét. De vajon hova sietünk, és honnan jövünk?

A 128. zsoltár egy zarándokének. Olyan emberek énekelték, akik úton voltak, akik kiszakadtak a mindennapi munkából, hogy elcsendesedjenek és az Úr jelenlétébe érkezzenek. Ez a zsoltár nem a folyamatos rohanásról szól, hanem a megérkezésről és a gyümölcsöző életről. A zsoltáros csodálatos képeket tár elénk, amelyek mind a növekedésről, az életről és a családról beszélnek: a ház belsejében virágzó szőlőtő, az asztal körüli olajfacsemeték. Felnőttként, családapaként, családanyaként vagy nagyszülőként pontosan tudjuk, mekkora felelősség és mekkora ajándék ez. De a zsoltár emlékeztet minket: a valódi jólét és békesség nem a mi görcsös akarásunk, hanem az Isten félelmének és a vele való járásnak a gyümölcse.

Az Open Doors súlyosbodó keresztényüldözésről kapott márciusban híreket kazahsztáni munkatársaitól. Ez abban nyilvánul meg, hogy a hatóságok üldözik a keresztény irodalom és egyéb anyagok terjesztőit.

Kazahsztán egyik falujából Amil arról számolt be, hogy beidézték a vallásügyi hivatalhoz, ahol muszlim vezetők vádolták őt és gyülekezetét keresztény tartalmú irodalom terjesztésével. A rendőrség átkutatta a gyülekezet épületét, és keresztény könyveket, naptárakat kobozott el. A tárgyaláson, Istennek hála, a bíró egyelőre csak figyelmeztetést adott, miközben a gyülekezet imaösszejöveteleket tartott. A rendőrség azonban újabb “kihágástól” tartva szigorúan megfigyeli Amilt és a gyülekezetét. A következő lépés a gyülekezet betiltása lehet, de a vezetők pénzbírságra, vagy szabadságvesztésre is számíthatnak. Amil nem veszítette el bátorságát, és hálás Istennek, amiért megsegítette. Imádkozzunk mi is Amil és az ottani gyülekezet védelméért. Könyörögjünk, hogy szabadon lehessen terjeszteni a Bibliát és a keresztény irodalmat. Kérjük Istent, hogy adjon erőt a kazah keresztény egyháznak, mert az üldöztetés mértéke növekszik.

Mivel Amil számára veszélyes lenne, ha megosztanánk a valódi nevét és lakóhelyét, nevét megváltoztattuk, a fenti események azonban valóban megtörténtek.

Forrás

Szerkesztette: Dömötör Norbert lelkipásztor és Orosz Károly pótpresbiter

Szerkesztette: Dömötör Norbert lelkipásztor és Orosz Károly pótpresbiter

Szerző: Dömötör Norbert lp.

„Jézus ezt is mondta: Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan.” Mk 4,26–27

Lassan elérkezünk a tanév végéhez, a nyár küszöbéhez. Mindannyian érezzük a fáradtságot: a diákok a dolgozatok és vizsgák, a szülők a mindennapi logisztika, a pedagógusok és hittanoktatók a zárás, a gyülekezet egésze pedig a sűrű hétköznapok után. Ilyenkor, a pihenés előtt, gyakran fészkelődik bennünk a kérdés: Vajon elég volt, amit tettünk? Beérik-e a gyermekeinkbe, a közösségünkbe vetett sok-sok munka és szeretet?

Jézus egy meglepő, felszabadító példázattal ajándékoz meg minket. A földműves elveti a magot, azután teszi a dolgát: „alszik és felkel”. Nem áll görcsösen a szántóföld felett, nem próbálja a friss hajtásokat felfelé húzni, hogy gyorsabban nőjenek. Megpihen, mert tudja: a növekedés titka nem az ő folyamatos erőlködésében, hanem a Teremtő láthatatlan munkájában van.

Keresztyén hitünk egyik legszebb üzenete: a kegyelem éjjel és nappal, tőlünk függetlenül is munkálkodik.

Kedves Testvéreim! Az elmúlt hónapokban sok jó magot vettetünk el a családjainkban és a gyülekezetünkben – szavakkal, tettekkel, imádságokkal, jelenléttel. Most eljön a szent elengedés ideje. A nyár nem a lelki tétlenség, hanem a mély bizalom időszaka.

Amikor megpihenünk, amikor szabadságra megyünk, Isten szeretete nem megy szabadságra. Ő akkor is munkálkodik a szívekben, amikor mi nem látjuk, és nem tudjuk, hogyan. Bízzuk rá a növekedést, és merjünk hálával megpihenni az Ő tenyerén!

Legyen Istentől megáldott, pihenésben és feltöltekezésben gazdag nyarunk!

Szerző: Orosz Károly pótpresbiter

Az Ószövetség szerint Jób Úz földjén élt, feddhetetlen, becsületes, és istenfélő ember volt, aki kerülte a rosszat. Hét fián és 3 leányán kívül sok szolgája volt. Gazdaságához hétezer juh, háromezer teve, ötszáz ökör és ötszáz szamár tartozott. Így tehát a gazdaságot vezető Jób „tekintélyesebb volt minden keleti embernél. Fiai lakomát szoktak tartani odahaza, mindegyik a maga napján. Ilyenkor üzentek három nőtestvérüknek, és őket is meghívták, hogy velük együtt egyenek és igyanak. Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal.” (Jób 1,1-5)

Fontosnak tartom ezt az ószövetségi Igét, mert Jób hite példaértékű és követésre méltó a mai, gyermekéért, unokáiért felelősséget érző újszövetségi ember számára is. Ráadásul nekünk már nem kell égőáldozatot bemutatnunk, hiszen Krisztus valamennyiünkért és utódainkért is kifizette bűneink számláját ama golgotai kereszten. Jób módos családjának tagjai élték a saját életüket, és néha lakomára össze szoktak jönni. Úgy tűnik, mintha a mai családokról szólna ez az Ige, mert az Úr megengedi számunkra, hogy mi is így éljünk. Még ha kevés is manapság a Jóbéhoz hasonló nagy család, az anyagi és családi feltételek azonban az Úr kegyelméből többnyire adottak számunkra is a közös összejövetelekre. Mégis kevesen és ritkán élünk az igei találkozás, és legfőképpen az áldozathozatal lehetőségével. Jób szerepe megindítóan fontos lehet a mai szülők, Édesanyák és Édesapák számára, hiszen az istenfélő apa minden találkozás után értük küldött és újra összehívta őket, mert úgymond „hátha káromolták az Istent az ő szívükben”. S az összejövetelkor Jób megáldotta őket és kora reggel annyi égőáldozatot mutatott be Istennek, ahány családtagja volt. Ez az, ami a mai családok, még a hitben járó és Istent kereső családok számára is nagyon fontos példa lehet mindenütt, a mi gyülekezetünkben is. Nekünk is vannak gyermekeink, sokaknak unokáik. Át kellene gondolnunk az ő nevelésüket, még ha egyre idősebbek is vagyunk, és úgymond futunk az események után. A jóbi család-szeretet, istenfélés és felelősség, ahogyan a családról, a fiak és lányok feltételezett bűneiről, s az azokért való szülői áldozatról gondolkodik a családfő, példa lehetne valamennyi szülőnek, Édesapáknak és Édesanyáknak is.

Mint újszövetségi embert engem azért foglalkoztat jobban ez a dolog, mert ahogy megy az idő felettem, s érzem a szerető és gondoskodó Isten kegyelmét, jóllehet még unokával nem áldott meg a Teremtő, mégis rábízom ennek ügyét is. Jób könyvének idézett része még inkább arra kényszerít, hogy erőt és példát merítsek belőle a gyermekeimért való imádságban, és ne restüljek meg értük hálaáldozatot hozni, s mindazt megtenni, amit még értük, embertársaimért, a gyülekezetért, lakóhelyemért, szülőföldemért, hazámért tehetek. Hiszem azonban, amint engem, úgy más Édesanyát és Édesapát is megállíthat az Isten, hogy az Ő Fia, a Krisztus által értünk és gyermekeinkért, hozott áldozatának fontosságát tudatosítsuk jobban és eredményesebben gyülekezeteink tagjaiban, az utánunk következő nemzedékekben, s adjunk hálát minden nap, alkalmas és alkalmatlan időben a Krisztus megváltó, megszentelő és kegyelmező szeretetéért.

(Vetés és Aratás c. folyóirat 2025/3. sz. 8-9. oldalán közölt írás alapján közreadja Orosz K.)

Isten dicsőségét legjobban a tanítványok láthatták, meg mást is. Ez juthat az eszünkbe, ha a János evangéliumát mélyebben olvassuk és hittel szemléljük: „Láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Ján 1:14) Isten dicsőségét a tanítványok minden más embernél élesebben látták, de a sátáni visszatükröződést is. Ajándékul vehették az eltekintést mindettől, és a keresztülnézést mindenen. Ugyanis ahol a kegyelemmel és igazsággal teljes dicsőség megjelenik, ott az ellentétes hatalmak szinte felágaskodnak. János, Jézus testvérbátyja tanította a gyülekezeteket arra a boldog keresztülnézésre is, amely szilárdan az egyszülött Fiú alakjára irányította a hívek tekintetét, Aki Isten dicsőségét kinyilatkoztatta. Éppen ezért olvashatjuk és mondhatjuk örömmel a híres német evangélikus teológus, a Herrnhuti Testvérgyülekezet alapítójának, majd püspökének, Nikolaus Ludwig Zinzendorfnak az imádságát:

„Vaksi szemet adj énnekem arra, ami értéktelen. S látó szemem nyíljék tágra minden örök igazságra.”

Ugyanis minél komolyabban és tudatosabban magunkévá tesszük az imádságbéli kérést, annál inkább fogjuk tapasztalni, hogy belső látásunk hogyan tisztul, erősödik és élesedik Isten valósága felé, amely a testté lett igével lépett ebbe a világba, és azóta végigvonul az emberiség történelmén a Fiú Isten ajándékaként, mint Isten kegyelemmel és igazsággal teljes dicsősége!

„Anyja egy kis ruhát szokott készíteni, és évről évre elvitte neki, amikor férjével együtt fölment az évenkénti áldozat bemutatására.” 1Sám 2,19

Sámuel próféta történetében gyakran a nagy fordulatokra figyelünk: az imádság meghallgatására, a templomi elhívásra vagy Izrael sorsának alakulására. Ám a Szentírás megőrzött számunkra egy csendes, szinte észrevétlen részletet is, amely egy édesanya, Anna hűségéről beszél. Ez a „kis ruha”, amelyet Anna minden évben elkészített és elvitt a fiának, többet mond puszta gondoskodásnál. Benne van a keresztyén kegyesség egyik legmélyebb alapigazsága: az Isten iránti szolgálat és a felebaráti szeretet a leghétköznapibb, ismétlődő mozdulatokban válik láthatóvá.

Anna nem választhatta szét a hitét és az anyaságát. Noha fiát felajánlotta az Úrnak, a szeretet köteléke nem szakadt meg, csak átalakult. Ez a kicsiny ruha évről évre nagyobb lett, ahogy a gyermek növekedett. Ebben a folyamatosságban ott tükröződik az az isteni türelem, amellyel Alkotónk formál minket is. Az édesanyák szolgálata gyakran ilyen „láthatatlan” öltésekből áll. Olyan hivatás ez, amely nem a pillanatnyi látványra, hanem a távlatos hűségre épít.

Hitünk szerint nincs „szent” és „profán” munka: a templomi szolgálat és a szeretteinkről való gondoskodás egyazon istentisztelet két oldala. Amikor az édesanyákat köszöntjük, azt a kitartást ünnepeljük, amely képes évről évre elkészíteni a „ruhát” – legyen az egy bátorító szó, a biztonságos otthon megteremtése vagy egy háttérben elmondott imádság. Isten kegyelme az, amely ezeket a hétköznapi fáradozásokat maradandó értékkel ruházza fel. Ő az, aki látja az éjszakai virrasztásokat és a néma áldozatokat, és aki az anyai szeretet képén keresztül mutatta meg nekünk a saját vigasztaló jelenlétét. Anyák napján hálát adunk azért a szeretetért, amely nem fogy el az ismétlődésekben, és nem fárad el a várakozásban. Kérjük ma Isten áldását minden édesanyára és nagymamára, hogy munkájukat ne tehernek, hanem Isten dicsőségére végzett szolgálatnak láthassák, tudva, hogy minden apró „öltésnek” helye van az Ő örökkévaló tervében.

Miként segíti Isten a szenvedőt?

(A Külmissziói Híradó 2020/5. szám 18. oldala alapján készítette Orosz Károly)

Sokakban és sokszor felvetődik a kérdés, még templomba járó embereknél is, hogy miért engedi meg Isten a szenvedést, vagy úgy vetik fel a kérdést: miért nem osztja el Isten a szenvedést az emberi mérce szerint ’igazságosabban’. Ezeket a kérdéseket szokás teodicea-kérdéseknek nevezni. Népszerűtlen, de megváltozhatatlan, ha valaki ki akarja kutatni a szenvedés értelmét, de nem akarja elismerni, hogy ezzel a világgal, s benne velünk bűnös emberekkel a természetünkből adódóan valami nincs rendben, az megreked a probléma felszínénél

A Biblia nem a szenvedések kérdésének értelmes megoldását ígéri, hanem a szenvedésből való megváltást, mint a Jelenések 21,4-ben is olvashatjuk. Jézus sem azt magyarázza el a szenvedő és hozzá menekülő embereknek, hogy miért kell szenvedniük, hanem a szíve mélyén átérzi a fájdalmukat és meggyógyítja őket. (Pl. Mt 14;14). A Gyógyítást összeköti a bűnbocsánattal (Mk 2,7-10) és emlékeztet arra, hogy amikor Isten kimenti az embert a bajból, azt is akarja, hogy térjünk meg (Jn 8,11). Egyidejűen óva int attól, hogy találgassuk: milyen nagy bűnt kellett a szenvedő embernek elkövetnie (Lk 13,1-5).Minden korban igyekeztek a tudósok ezeket a kérdéseket elemezni és megválaszolni, de rájöttek, hogy ez a világ függetlenül a minket ért sérelemtől, szenvedéstől ’a lehetséges világok legjobbika’. Jobb nem is lehetne és Isten igenis jó, mert Ő nem akarja nekünk a rosszat.

1552. július 12-én, a Reformáció idején, Bullinger prédikátor a zürichi székesegyház szószékén Jézusról és a vízen járás közben süllyedő Péterről beszélt. (Mt 14,22-30) A gyülekezetet akkor sok csapás érte a császár elleni felkelés miatt. A prédikátor a szomorúság és a baj okát elemezte. Ezt a választ adta rá: mindez el van rendelve és Isten fenyítő pálcájaként működik. Isten e bajok és események által tanítani akar, és tekintetünket a Jézus Krisztusban nyert megváltás csodájára akarja irányítani, mert Isten nem csak mindenható és jóakaratú, hanem együttérez a szenvedővel és melléje is áll. Ezért vállalta, hogy Krisztusban emberré lesz és keserű kereszthalált hal értünk, bűnösökért. A viharos tengeren levő tanítványokat Bullinger prédikátor példaként állítja a gyülekezet elé. és mi elénk mai gondokkal, háborúktól, vagy azok hatásaitól szenvedő emberek elé is: „Nem türelmetlenkednek, nem zúgolódnak Uruk ellen, nem szidják egymást, mintha egyikük vagy másikuk lenne felelős a helyzetért.” Ezt kellene tenni nekünk is a nehézségeinkben. Bullinger végül Péterre irányította a figyelmet, aki Jézus hívására elindult a vízen. Jézus cselekedeteivel kapcsolatban pedig rávilágított a prédikációjában, hogy Isten nem csak általánosságban segíti a szenvedő, bűnös embert, hanem ott áll minden hívő ember mellett, sőt Jézus által azt ígéri: velünk marad minden napon a világ végezetéig. Így legyen! Ámen.

Hogyan születtem?

Szerző: Orosz Károly

A Keresztény Média UCB Hungary Alapítvány Mai Ige c. kiadványában, a 2025. december 3-i igemagyarázatban olvastam az alábbi tanulságos esetet: „Egy iskolás fiúnak fogalmazást kellett írnia arról: Hogyan születtem? Amikor megkérdezte erről az édesanyját, az így felelt: téged a gólya hozott. Mikor arról faggatta a gyermek az édesanyját, hogy az édesanyja hogyan született, s ezt a választ kapta: Engem is a gólya hozott. Azt remélte a fiú, hogy a nagymamájánál jobb választ kaphat. Őt is megkérdezte a születéséről, aki ezt a választ adta: Engem, is gólya hozott, ez egy családi vonás nálunk. A fiú ezek után így kezdte a fogalmazást: A mi családunkban három nemzedék óta nem volt egyetlen normális születés sem.” Tény, hogy a gyermekeinknek, unokáinknak is újjá kell születniük ahhoz, hogy Isten megváltott családjához tartozzanak. Ebben azonban van nekünk is fontos feladatunk: abban a gyermek és ifjúsági korban kell a gyermekeinket, unokáinkat Krisztushoz vezetnünk, amikor még formálható a gyermekek, fiatalok gondolkodása. Tehát az életünkkel, hitünkkel, családi és gyülekezeti közösségünk megélésével, Krisztus megismertetésével kell példát adnunk nekik. Ha már az előbbi sorokban a gólya említésre került, pár gondolatot a mintegy 12 évvel ezelőtti vecsési cikkemből hozzátennék. Szinte látom a testvéreket, amint azt gondolják: no ennek a Karcsinak valami baja lehet, ha ilyen hideg tél után a gólyát emlegeti. Valóban igaz, hogy a gólyát gyermekkorunkban is április első felében vártuk. A velünk iskolába járó lányok annak idején azt kiabálták a fölöttünk örömükben kelepelve köröző madaraknak: Gólya, gólya vaslapát, hozzál nekem kisbabát, a fiúk meg azt, hogy: Gólyát látok, szeplőt hányok ragadjon tirátok… A csikófrizura készítés közben még a fodrász kezében is megállt az olló, a segédje kezében pedig a borotva, és a mesterrel együtt mi is kiszaladtunk integetni a szülőföldre hazatérő, hűséges gólyáknak. Ma már nem vízjárta élettér Vecsés a gólyáknak, de amikor az iskolába járó gyermekeimmel és hittanos osztálytársaikkal anno biciklitúrára mentünk Alsóhalomba, ahol az Apró nevű juhász családok két sérült gólyát gondoztak, rácsodálkoztak a madarakra meg a mesére is. Valami nagy változás történhetett azóta a gólyáéknál, és Vecsésen is, mert amikor a város legszebb utcájában hajtottam a drótszamarat, nem lehetett nem észrevenni, hogy ’egy fából faragott gólya őnagysága’ „leszállt” az Erkel utca 24. számú ház teraszára. S nem is akárhogyan, hanem egy pólyába kötött babával, s bár a fiatal pár nem ott lakott, de az öregcserkész dédnagyapa közhírré tette, hogy a család egy szép kislánnyal, Luca Rózával gyarapodott. Nem máshová „szállt” tehát, hanem egyből az Erkel utcai teraszra! No ez nem akármilyen teljesítmény a fából készült gólya komától! Ehhez csak gratulálni lehet, és nem csak a gólyának, de a szülőknek, nagyszülőknek és a dédinek is. Isten éltesse az immár felsős Lucát, a szülőket, nagyszülőket, a Dédit, hogy jó egészségben és nagy örömben felnevelhessék a kislányt, meg az azóta született tesóját. Mert ez a „faragott gólya” is valami szép, új szokásként Isten hatalmas kegyelméből nagy örömöt hirdetett: azt, hogy minden gyermek, és minden újszülött Isten ajándéka, reményt, jövőt, bizakodást, távlatot hozhat nem csak a család és a nemzetiségi közösség, de egész városunk, magyar nemzetünk jövője számára is. Úgy legyen! Ámen.

Alaptalan vádak keresztények ellen

Szerző: Czövek Olivérné

Az Európai Bíróság bejelentette, tárgyalni fogják a 20 keresztény ügyét, akik nem térhettek vissza Törökországba. A török kormány 2019 óta több mint 200 protestáns keresztényt utasított ki, vagy akadályozták, hogy visszatérjenek, mert hivatalosan nemzetbiztonsági kockázatnak minősítették őket. Közülük többen már évtizedek óta Törökországban éltek és szolgáltak. Miközben sok gyülekezetet török keresztények vezetnek, külföldi gyülekezeti szolgálókra is igény lenne, mivel a török törvények nem teszik lehetővé keresztény vezetők képzését. Brüsszelben határozatot fogadtak el, melyben elítélték a külföldi keresztények kiutasítását. A határozat felszólítja Törökországot, hogy “fejezze be a hivatalos megbélyegzéseket…és tegye lehetővé a kiutasítottak visszatérését.”

Áldott Pünkösd ünnepet kívánunk gyülekezetünk tagjainak és szeretteiknek!

Szerkesztette: Dömötör Norbert lelkipásztor és Orosz Károly pótpresbiter