Szerkesztette: Orosz Károly pótpresbiter

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet. - Mondd utánam kisfiam…És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt, és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem Istenhez. Később - a diákévek kamaszos rohanásában - az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az első világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből. Óh, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány, és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem - egy-egy ,,szóra" - befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak - nem a halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálraítéltség posványából. Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb. Mindenki „imád" mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét…. megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, a tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.

(Fekete István Jókai Mór után a legolvasottabb magyar író, ifjúsági író, nagy vadász, aki a Vuk, a Kele, a Bogáncs, a Berek és sok más könyv írója volt.)

Október 6. Nemzeti Gyásznap, emlékezés az 1848/49-es szabadságharc Habsburg megtorlás által Aradon kivégzett 13 vértanú tábornokára és a szabadságharc többi kivégzett minisztereire, tábornokaira, tisztjeire, honvédeire. Legyünk büszkék rájuk és tiszteljük emléküket! S ne feledjük, hogy a vecsési vasúti pénztárnok, Bobich János is ezredesi rangig vitte Bem tábornok seregében, de ő megmenekült a kivégzéstől, s emléktáblája a helyi MÁV állomás falán hirdeti a horvát származású hős emlékét.

Az ENSZ úgy döntött, hogy augusztus 22.-én különösen is gondoljunk azokra és imádkozzunk értük, akiket vallási okból üldöznek a világon.  Néhány példa a keresztyének mai, nehéz sorsáról:

MEXIKÓ: az ország egyik régiójában 400 keresztyént üldöztek el a drogkartellek. Házaikat felégették, javaikat megsemmisítették, állataikat lemészárolták. 

MALI /Afrika/: a keresztény kisebbség /a lakosság mindössze 3%-a/ ki van téve annak, hogy elrabolják őket, templomaikat felégetik. Azzal vádolják őket, hogy a rossz “nyugati befolyást” terjesztik.

KONGÓ: a keresztények mészárlása felülmúl minden képzeletet. A keresztények választás előtt állnak: vagy áttérnek az iszlámra, “védelmi pénzt” fizetnek, vagy megölik őket. “Csak az imádság tudja feltartóztatni az Egyesült Demokratikus Erőket” - nyilatkozta egyik partnerünk.

PAKISZTÁN: tömegesen utasítják ki az országból az afgán menekülteket /2025-ben egy milliót/, köztük számos keresztyént, akikre Afganisztánban halálbüntetés vár. A férfiakat megkínozzák, a nőket kényszerházasság fenyegeti egy muszlim férfival.

(Forrás: Open Doors, az üldözötteket segítő szervezet)